Akita, két kontinens kutyája

Akita – kétféleképpen

Azt, hogy hányféle akitát különböztetünk meg, aszerint tudjuk eldönteni, hogy melyik országról beszélünk. Eredetileg az akita a szamurájok kutyája volt Japánban, ottani vélekedés szerint az egészséget és a jólétet jelképezte ez a kutyafajta. Neve onnan ered, hogy eredetileg a szigetország Akita prefektúrájából származik. Sokszor használatos a név úgy, hogy mögé kerül az „inu” szócska, mely japánul – nemes egyszerűséggel – kutyát jelent. A név japán írásjelekkel leírva így néz ki: 秋田犬. Japánban nevezik még matagi inunak is, mégpedig a fajta medvevadász múltja miatt.

A legnagyobb spiccfajta története sok-sok évszázados, és a sarkvidékről indult, ahonnan a spiccek utat találtak az ország belseje felé, a Honshu keleti hegyei felé. A XVII. században a medveölő ebek viadalokon vívtak meg egymással, egészen a XX. század elejéig dívott ez a sport, amikor is betiltották.

Mivel a XIX. század elején a spicceket tosa inukkal és masztifokkal keresztezték, hogy még erősebbek, robosztusabbak és keményebbek legyenek a harchoz, az eredeti, spicc típus lassan eltűnt, és kialakult a mai akita típusa.

A második világháború számos fajtát a kihalás szélére sodort, nem volt ez másként az akitával sem, melynek szőréből a hadseregnek gyártottak kabátokat. Ez azt eredményezte, hogy mire véget ért a háború, akitára már alig lehetett lelni a szigetországban. Sok gazda inkább német juhásszal párosította a kutyáját, nehogy be kelljen szolgáltatnia. Így maradtak a keverékek, és igen kis létszámban a matagi-akiták és a harci-akiták.

Egy új fajta születése

Ahogy ez lenni szokott, a háború által kevésbé sújtott Amerikában rögtön a fajta megmentésébe kezdtek. Pár amerikai katona vitt magával haza akitákat a háború alatt, hát ezekkel a példányokkal kezdték el a fajta megmentését. Mivel az ottani tenyésztői munka egy némileg más típust eredményezett, mint ez eredeti, japán akita, hát elég sokáig voltak viták arról, vajon egy, vagy két különálló fajtáról beszélhetünk-e.

Az USÁ-ban, Ausztráliában, Kanadában a mai napig egyetlen fajtaként kezelik a két akitát, ám a világ összes többi országában megkülönböztetnek japán akitát és amerikai akitát. Jelenleg az FCI (Federation Cynologique Internationale) az akitát japán, míg az amerikai akitát egyesült államokbeli fajtának ismeri el.

Akita itt és ott

A leglényegesebb különbség talán a két fajta között, hogy az amerikai akita nagyobb, vaskosabb, és a feje sötétebb. Aki ismeri Hachiko történetét, az tudja, hogy a az akitánál hűségesebb és odaadóbb fajtát nehéz találni.

Az amerikai akitáról azt tartják, hogy nagyon bátor, erős és intelligens fajta, ám igen független és önfejű. Robosztus testfelépítése és kemény természete miatt gyakorlott gazda kezébe való, aki jól tudja kezelni ezt a nagyon okos, ám igen önálló fajtát. Dominanciája miatt elengedhetetlen a korai szocializáció, úgy más állatokkal, mint a gyerekekkel is. Ha nem együtt nő fel az akita a gyerekkel, vagy másik kutyával, cicával, akkor nem ajánlatos, hogy kettesben maradjanak. Az állatokat nem fogja elfogadni, és a gyereket is csak addig tartja tiszteletben, amíg felügyelet alatt van. Még a kellő szocializáció után is ajánlott a felügyelet, mert könnyen agresszívvé válhat.

Ugyanakkor el kell azt is mondani, hogy az akita igen hűséges, odaadó és szeretettel teli családtag és társ. Kifejezetten jó őrző-védő kutya, az otthont és a családot minden idegennel és betolakodóval szemben óvja és védi.

Mivel az unalom a legfőbb ellensége, mely rombolásban és agresszióban teljesedhet ki, az akitát sokat kell foglalkoztatni. Nem elég neki a fizikai fárasztás, kell, hogy mentálisan is kihívások elé állítsák. Rossz hír lehet, hogy az akita utálja, ha gyakorta ismétlődnek felé a kérések vagy parancsok, mert ezek egy idő után untatják. Éppen ezért a nevelés és a tanítás, kiképzés során törekedni kell a változatosságra.

Az akita nagyon nem szereti a magányt. Családcentrikus kutya, tudnia kell, mi történik körülötte, mi zajlik az ő kis világában. A sok séta, kirándulás, futtatás, közös játék nagyon jó hatással van a kutyára. A séták során ügyelni kell összeférhetetlenségére, éppen ezért csak olyan akitával lehet kutyafuttatóba menni, vagy más olyan helyre, ahol sok kutya és ember mozog, ha erre kicsi kölyökkorától szocializálták.

 

Szőrmentén

Az akita dús, kettős szőrzetébe beletúrni nagyin klassz érzés. Ennél kevésbé élvezetes az évi kétszeri vedlés során ezt a sok szőrt feltakarítani, úgyhogy érdemes rendszeresen ápolni a bundát. Heti egy-két alkalommal történő kifésüléssel és átkeféléssel nem csak csomó- és filcmentes marad a bunda, de szép csillogó is lesz. Trimmelést, nyírást ez a fajta nem igényel, ám vedlési időszakban kifejezetten ajánlatos furminatorral ápolni, ezzel könnyítve az elhalt szőrszálak kihullását.

Egyébként a két akita fajta között a legfőbb különbség még talán a szőrszínben van. Míg a japán változat lehet fehér, tarka, vöröses-őzbarna, csíkos és szezám, addig az amerikai vörösbarna, világos sárgásbarna, fehér, sőt, még a tarka pettyes és a barna csíkos is lehet. Az amerikainál gyakori a maszk és/vagy csillag a pofán (általában a fehér kutyák maszk nélküliek csak), ami a japán változatnál nem megengedett. A japán változat jellegzetessége még, hogy a fehér szín kivételével minden színnél lennie kell “urajiro”-nak. Ez nem más, mint egy fehéres szín, ami az arcorri részen, a száj alatt, a pofa két oldalán, a nyakon, a hason, a lábak belső oldalán és a farok alsó részén található.